Tökéletlen vagyok és alkalmatlan, hogy a szolgád legyek

Saját nyelvemre lefordítva: már megint elbénáztam. Hétfőn és kedden egy elveszett nővel voltam kettesben 8 órát. Beszélgettünk, mesélt magáról, meghallgattam. Isten pontosan tudja, hogy mennyire unszimpatikus volt nekem és nem tagadom, bár tudom, hogy ez bűn. Tudja, hogy taszított és magamban elítéltem és az agyamra ment a viselkedése. Ezt csak azért írom le, hogy meg lehessen érteni az utána történt kínomat, mert rühelltem magam azért, hogy taszít az egész ember.

Hétfőn úgy tűnt, mint aki meghallja amit mondok. Próbáltam finoman rávilágítani, hogy nem "segg hülye", aki a Bibliában hisz, megpróbáltam megértetni vele, hogy miért nem kéne szerintem szexelni első nap valakivel és beszéltem Jézusról. Az első nap még elment. 

Aztán jött a förtelmes második nap. Teljes mértékben lepergett róla, amit első nap beszélgettünk, egész nap azzal volt elfoglalva, hogy kivel henteregne, majd megadta nekem a kegyelem döfést: elárulta teljesen közönyösen, hogy neki is volt már abortusza. Kérdeztem tőle az okot és hogy szokott e rá gondolni, de a válasz egy "nem" volt. Legszívesebben az arcába vertem volna. Legszívesebben megkerestem volna a neten az abortált kicsinyekről a képeket, hogy azokat elébe toljam. Legszívesebben megrángattam volna, legyilkosoztam volna és a pofájába üvöltöttem volna, hogy megölte a saját gyerekét.

De nem tettem, mert akkor Isten Szelleme birtokolt és ő beszélt belőlem. Kedves, megértő és szelíd maradtam, miközben belül üvöltöttem és sírtam.

Az én imádott Uram más utat választott, nem azt, amit én szerettem volna legszívesebben. Megmaradtunk a békés csevejben és idővel elkezdtem mesélni a szüléseimről, a gyerekeimről. Ő csak hallgatta és pár óra múlva mondta, hogy ő is mennyire szeretne gyereket. Halkan azt mondtam neki, hogy "neked is volt...". Ennyit és nem többet.

De nagyon megterhelt lelkileg az egész ember. Este mikor mentem haza, az éjjeli sötétben pityeregtem fölfelé, hogy nem megy ez nekem, hogy nem voltam elég, nem tudtam Róla úgy beszélni, ahogy kellett volna (szerintem) és tök alkalmatlannak éreztem magam. Ekkor bevillant, hogy ma még meg sem néztem a mai igét, így menet közben rákattintottam a  mobilomon és szíven ütött a vigasz. A lényege:

Képes vagy értékelni
előrehaladásod anélkül, hogy elcsüggednél,
vagy kárhozatra ítéltnek éreznéd magad?
Tudsz úgy nézni a messze lévő célra, hogy
közben értékeled és ünnepled, ameddig már
eljutottál? A Biblia azt mondja, hogy
változásunk fokozatos, így jutunk el
„dicsőségről dicsőségre”. A lelki érettséghez
kis lépések vezetnek, nem hatalmas ugrások.
Meg kell tanulnod Isten Igéje szerint élni,
nem pedig aszerint, hogy érzel, mert Igéje
azt mondja, hogy ha hiszel, akkor Isten
munkálkodik benned. „… amikor hallgattátok
az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem
emberi beszédként fogadtátok be, hanem
Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és
annak ereje munkálkodik is bennetek, akik
hisztek” (1Thesszalonika 2:13). Egyenes
arányosság van a lelki érettség és a napi
Szentírás-beviteled között. A jó hír az, hogy
Isten nem várja el, hogy egyedül érjük el a
lelki érettséget: „Mi pedig, miközben fedetlen
arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr
dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre
formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről
dicsőségre.” (2Korinthus 3:18)